Keresés:
Események
«2020. október»
HKSzeCsPSzoV
1234
567891011
12131415161718
19202122232425
262728293031

Interjú Dr. Dósa Kata központvezetővel
2019.06.18
Ismerjük meg kollégáinkat módszertani oldalukról is!

Mióta dolgozol a felsőoktatásban/az egyetemen?

Nagyjából tíz éve dolgozom felsőoktatásban. 2010-ben kezdtem tanítani a University of Wisconsin-on, aztán a Georgia Institute of Technology oktatója voltam, és egy hónapja vagyok a BGE-n.

 

Hogyan kapcsolódsz az oktatásmódszertan területéhez?

Egészen véletlenül. Amikor 2010-ben elkezdtem a doktori iskolát, még környezetkutatónak készültem. De mihelyst elkezdtem a tanulást és a tanítást Madisonban, lenyűgözött az, ahogy ott a tanulásról, tanításról gondolkodtak az oktatók. Előtte még sosem láttam mást, csak nagy létszámú, frontális előadást, ez volt a képem arról, hogy mi az az oktatás. Először csak kapkodtam a fejemet a rengeteg interaktív órán, ahol pattogtak a kérdések, kísérletek, csoportos feladatok, az ötszáz fős előadáson is! Fantasztikus volt az elejétől belátni a kulisszák mögé, ellesni, hogy hogyan állítanak össze kurzusokat és órákat az ún. „visszafelé-módszerrel”, hogyan tűznek ki tanulási célokat és azt is, hogy hogyan kommunikálják ezeket a reformmódszereket a diákokkal. El is határoztam rögtön, hogy ezt akarom csinálni, úgyhogy átképeztem magam oktatáskutatóvá és -fejlesztővé a következő öt év alatt.

 

Milyen tárgyakat, milyen hallgatói létszámmal oktatsz?

Szerencsés vagyok, hogy sokféle létszámú és felállású órán kipróbálhattam már magam: tanítottam klasszikus „óriáselőadást”, gyakorlatot, laborgyakorlatot, terepgyakorlatot, és kis létszámú szemináriumokat is, alap-, mester-, doktori és posztdoktori szinten is. A BGE-n ősztől interkulturális kommunikációt és szociálpszichológiát fogok tanítani, a későbbiekben pedig környezetgazdaságtant és nemzetközi tárgyalástechnikát.

 

Mely módszereket emelnél ki azok közül, amiket az oktatás során alkalmazol?

Nagyon sok különböző módszer előfordul az óráimon, ez fontos ahhoz, hogy a diákok ne unják meg mindig ugyanazt. Általánosságban elmondhatom, hogy szinte sosem adok elő tizenöt percnél hosszabb ideig – a kutatások szerint ennyi idő után drasztikusan csökken annak az aránya, amennyi információ a diákok fejében megragad. Úgyhogy a tizenöt perces monológ után jöhet valami feladat: egyik kedvenc módszerem a think-pair-share, ami bárhol, bármikor bevethető, és csupán pár percig tart: felteszek egy elgondolkodtató kérdést, hagyom, hogy a diákok egy percig maguk gondolkozzanak, aztán a szomszédjukhoz fordulva megbeszélik, hogy ki mire jutott. Egy-két perc után pedig összeszedjük az ötleteket, és megbeszéljük a felmerülő kérdéseket. Így mindenki felébred az „agyfáradtságból” és kész egy újabb adag információ befogadására.

A kurzusaim központi szervezőeleme pedig a kompetenciafejlesztés: mindig úgy rakom össze az értékelést és az évközbeni feladatokat, hogy azok azokat a képességeket, attitűdöket fejlesszék, ami az adott óra céljainak megfelelnek. A diákjaim nagyra értékelik, ha az óra kimenetele egy olyan termék, amit aztán pl. álláskeresésnél is tudnak használni, mint egy portfólió, vagy önálló kísérlet, tervezet, app vagy egyéb projekt.

 

Hogyan fér bele az adott módszer alkalmazása a félév/óra menetébe?

Az én óráimba az interaktivitás eleve bele van kalkulálva. Nem témakörből indulok ki, hanem tanulási célból – ez azt jelenti, hogy pl. nem abból indulok ki, hogy holnap meg kell tanítanom a diákoknak a kulturális dimenziókat, ami egy hatalmas, szinte végtelen téma, hanem abból, hogy a holnapi órám végére a diákok legyenek képesek két kultúrát összehasonlítani kulturális dimenziók mentén. A különbség az, hogy ha abból indulok ki, hogy megtanítsam a kulturális dimenziókat, akkor biztosan nem fogunk „végezni”, hiszen ezekből rengeteg van, nekem pedig csak kilencven percem. Ha azonban az a célom, hogy a diákok képesek legyenek ezeket elemzésre használni, akkor teljesen másképp rakom össze az órát: választok mondjuk két-három dimenziót, és ezeket használjuk, gyakoroljuk az órán, megnézzük több példán, esetleg más kontextusban. Mivel a diák most már tudja használni a dimenziókat, nem számít, hogy nem tanulta meg az összeset – ha bármikor szüksége lesz egy negyedikre, már érteni fogja, hogy miről van szó, és fogja tudni használni. Ha „letanítanám” az összeset, abból nem sok maradna meg a félév végére, és még használni se tudnák. Ezekkel a célokkal aztán könnyebb „lefaragni” az anyagból, és marad idő interaktív tanulásra.

 

Hogyan fogadják a hallgatók az újításaidat?

Jól! Na persze nem mindjárt a kezdetektől. Mindig van egy kis ellenállás, de ez csak természetes. Az év elején meg szoktam osztani velük, hogy mit miért csinálok, beviszek egy kis ízelítőt a kutatási eredményekből, amik mind azt mutatják, hogy az ember nagyságrendekkel jobban tanul, ha aktívan részt vesz a saját tanulásában. El szoktak csodálkozni, mikor látják, hogy egy vagy két jeggyel is jobb teljesítményt érnek el az „aktívan” tanulók a hagyományos órákhoz képest. Azt is meg szoktam velük osztani, hogy nekem amúgy sokkal egyszerűbb lenne csak lenyomni egy előadást, viszont azért, hogy ők jobban értsék, és piacképesebbek legyenek, beleölöm az extra időt. Volt már olyan diákom, akinek ettől szó szerint leesett az álla. A diákok nagyra értékelik, ha transzparensek vagyunk velük, és bevonjuk őket a kurzus felépítése mögötti logikába, pláne, ha az egész azért van, hogy nekik jobb legyen. Aztán hamar megszokják a rendszert és két-három héten belül probléma nélkül beszélgetnek és kérdeznek az órákon. Sőt, a félév végére alig lehet leállítani a csivitelést, be is szereztem egy szállodacsengőt, hogy ne kelljen túlkiabálnom őket.

 

Milyen eredményeket sikerült elérned adott módszerek alkalmazása során?

A célalapú, kompetenciaközpontú tanítás legnagyobb erénye számomra az, hogy a diákok elkezdenek egyre magabiztosabbak és önállóbbak lenni a félév során, egyre jobban élvezik, hogy alkothatnak, hogy behozhatják a tapasztalataikat, egyre könnyebben vállalnak kockázatot és egyre inkább kinyílnak felém, a többiek és saját maguk felé is. Időnként kapok évekkel később egy emailt, amiben régi diákok ellelkendezik, hogy hű, milyen jól jött a portfólió az állásjelentkezésnél, vagy hogy pont olyan szituációt kérdeztek az állásinterjún, amit mi is gyakoroltunk. Ilyenkor újult erővel fogok neki a kurzusaim csiszolgatásának, mert tényleg megérte az idő- és energiabefektetés.

 

Milyen nehézségeket tapasztaltál a módszerek alkalmazása során? Hogyan oldottad meg ezeket a kihívásokat?

Az aktív tanulási módszereknél a legnagyobb kihívás az, hogy a diákok nem ehhez vannak szokva és ezért eleinte nem tudják, hogyan is viszonyuljanak a rengeteg interaktív feladathoz. Amellett, hogy megosztom velük, hogy ezt azért csináljuk, hogy nekik jobb legyen, a „beszoktatási” időszakban legjobb eszközeim a türelem, a humor és a pozitív megerősítés. Egy kutatás szerint átlagosan az oktatók mindössze négy másodpercig várnak, mielőtt megválaszolnák a saját maguk által feltett kérdést. Az a négy másodperc persze egy örökkévalóságnak tűnik, mikor az ember egy pókerarcú közönség előtt áll, de itt hasznos a türelem és a humor. Egy idő után mindig válaszol valaki, és akkor fontos a pozitív megerősítés. Akármilyen választ is kaptam, látványosan megköszönöm, és kihámozom belőle azt, amit használni tudok. Néhány órán belül felenged a társaság, mikor látják, hogy itt nyugodtan lehet hibázni, bármilyen hozzászólást értékelünk és használunk, és még véletlenül sem nevetünk ki senkit. Aztán jöhet a szállodacsengő, mert ha egyszer rájönnek, hogy milyen jól lehet beszélgetve tanulni, akkor van bőven zsivaj meg nyüzsi.

 

Hogyan értékeled a hallgatókat az alkalmazott módszer keretében?

A legtöbb kurzusomon ún. specifikációs értékelést használok. Ennek az a lényege, hogy a diákok lényegében eldönthetik, milyen jegyet szeretnének, és annak megfelelő mennyiségű energiát kell befektetniük. Ha mondjuk a félév során hét feladat van, elosztva néhány hetenként, akkor a ketteshez mondjuk csak négyet kell megfeleltre teljesíteni. Ha valaki hármast szeretne, akkor még egyet kell csinálnia, négyesért még egyet, és így tovább. Minden beadandóhoz tartozik egy részletes értékelőtáblázat, amiben világosan le vannak írva a követelmények, és hogy mi számít megfelelőnek.

Ennek a módszernek több előnye is van. Egyrészt a diákok bizonyos fokú kontrollt kapnak a saját jegyük felett, és ha valakinek nincs ideje vagy kedve az ötösért dolgozni, akkor dönthet úgy, hogy máshol hasznosítja az energiáját. A kettes is úgy van kitalálva, hogy a kitűzött kompetenciákat a diák elsajátította, tehát a kurzus elérte a célját, de ötöst csak az kap, aki igazán kiválóan teljesít.

A diákok nagyon szeretik ezt a rendszert, mert nem kell izgulniuk, hogy hányast kapnak. Ráadásul a félév közbeni feladatoknál lehetőségük van arra, hogy kapjanak a munkájukra segítő kommenteket, ha esetleg nem érték el a megfelelt szintet, és beadhatják még egyszer a kijavított verziót, így tudnak tanulni a hibáikból.

De a legjobb része a specifikációs értékelésnek az, hogy nekem nem kell pontokon vitatkoznom senkivel, mert nincsenek pontok, és a nyilvános értékelőtáblázatok miatt a beadott munkák is általában jó minőségűek, ami rengeteg fejfájást megspórol a javítás során. A diákokkal való jó kapcsolat kialakítása drasztikusan egyszerűbb, mióta ezt a módszert használom, hiszen én is kevésbé vagyok frusztrált, meg ők is.

 

Mit kívánnál, ha lehetne egy kívánságod?

Hogy ne nevezzük a diákokat „hallgatóknak”. Hát nem lenne jó, ha nem csak hallgatnának az órán?


Hírek

Hírek

Dancs Gábor Ernő: Én, az ONLINE?! pedagógus – avagy, hogyan igazodjunk el az információs technológiák rengetegében

Ismerjük meg kollégáinkat módszertani oldalukról is!

Oktatói workshop-ok 2020. augusztusban

Solution by Sense/Net | Powered by Sense/Net ECM